Köszönjük látogatásodat ezen a lapon / Thank you for visiting!

HA8EN op. Lajos QTH: Makó WWLOC: KN06ff

Rendhagyó leírás arról, hogy hogyan lettem rádióamatőr?

Már pontosan nem emlékszem, hogy mikor kezdett el érdekelni a rádiózás. Azt tudom, hogy 1956-ban apám – az országban akkoriban folyó forradalmi események miatt - sokat hallgatta a rádiót. (Volt egy hálózatról működő Philips York W rádió vevőkészülékünk). Én 8 éves voltam akkor, s gyakran ott ültem a rádió előtt. Persze nem foglalkoztam azzal, hogy miről van szó, csak az kötött le, hogy szól a rádió. Néztem az elejét, néztem a hátulját, s nem tudtam elképzelni, hogy hogyan fér el benne például egy egész zenekar... Elbűvölt a skálavilágítás, valamint a hátlap mögött parázsló üvegcsövek sejtelmes fénye. Belülről melegség áradt, aminek különleges szaga - nem is szaga, hanem illata -, „rádióillata” volt... Azt hiszem így kezdődött.

Lehettem olyan 9-10 éves, amikor a szüleim az iskolai nyári szünetben – amíg ők a dolgoztak – beadtak a „Kákás”-i vasúti őrházba „megőrzésre”. Rendkívül jól éreztem ott magam; a szemaforok, váltók „tekerős” telefonok, csengők, csengő-jelzések, a „síni-bicikli” („hajtány”), stb. mind-mind egy-egy érdekes szerkezet, „játék” volt nekem.

Volt ott két szalagos távíró berendezés is. Ezek egy márvány-lapú asztalon voltak elhelyezve. Alul üveg edényekben voltak a telepek (a feszültség források). Az asztalon a billentyűk is egy-egy kis márvány-tömbre voltak szerelve. Gyönyörű, csillogó vörösréz lapok és csavarok… A vonal-választó is réz sávokból állt, amelyeket kúpos, márvány fogantyús dugókkal lehetett összezárni. Mivel akkor már tudtam írni-olvasni, nagyjából megtanultam a Morse ABC-t is. Azzal szórakoztam, hogy az érkező táviratokat megfejtettem. A távírókat lehetett használni „helyi” üzemmódban is, így sokat játszhattam a Morse billentyűvel…

Később egyre tudatosabban kezdtem el gyűjteni a lomokban fellelhető villamos és rádiós alkatrészeket. Ha szüleimmel valakihez ellátogattunk, vagy vendégségbe mentünk, én egy perc múlva már fenn voltam a padláson. Mindig találtam valami érdekeset, amit aztán elkunyeráltam. Anyám átengedte a kredenc alját, ahol ezeket a „kincseket” tartottam. Amikor kinyitottam a kredenc ajtót, automatikusan felgyulladt a belső világítás, s én nézegettem, rakosgattam az alkatrészeket...
Anyám mindig tartott attól, hogy egyszer az áramhoz nyúlok. (Akkoriban „csak” 110V volt ugyan a hálózati feszültség.) Ezért mindig vehettem zseblámpa-elemet, amennyit csak akartam – nehogy megrázzon az áram...
Egyszer azonban kezembe került egy kis könyv: „Kistranszformátorok készítése”. Ettől kezdve fordulat állt be nálam az „energia-ellátásban”. Persze előbb le kellett küzdeni néhány akadályt, és át kellett esni a „tűzkeresztségen”...

A könyvben volt egy axonometrikus ábra, a transzformátorok elvi rajza. Én azt úgy, ahogy az ábrán le volt rajzolva megcsináltam. Egy darab vasból kireszeltem a vasmagot, olyan ablakosra. Rá is tekertem – horganyzott drótból – azt az 5-6 menetet, ami az ábrán volt, primer tekercsnek és vastagabb drótból – az ábra szerint – 2-3 menetet szekunder tekercsnek… Majd közöltem anyámmal, hogy „Vége a rossz világnak, nem kell többet zseblámpa elemre költeni, mert csináltam trafót, ami ugyan úgy 4,5V feszültséget ad, mint a zseblámpa elem”. Anyám hallani sem akart arról, hogy ezt a szerkezetet bedugjam a konnektorba.
Nem adtam fel. Eldugtam a „kistranszformátoromat” a konyhai kredenc alá, s megvártam az estét. Korán esteledett, mert tél volt, nagy hóval. Vacsora után bementünk a jól befűtött utcai szobába. Anyám harisnyákat stoppolt, apám újságolvasás közben bóbiskolt… Pont megfelelőnek tűntek a körülmények, hogy kipróbáljam alkotásomat. Kilopóztam a konyhába – és bedugtam… Hatalmas durranás – és teljes sötétség a házban… Nem (csak) az óránál olvadt ki a biztosító, hanem kinn az utcán a „karón” is. Apám két nagy „füles” kíséretében kizárt a sötét, hideg utcára – hogy „gondolkodjak”... Fél óra után anyám megszánt, és beengedett...

Legalább 50-60 trafót készítettem életemben ezután. Valójában régi trafókat szedtem szét és újratekercseltem. Imádtam a zománcozott huzalt kézzel szépen egymás mellé tekercselni, rétegenként szigetelést tenni, leágazást csinálni, vasmagozni,... Gyerekként kitaláltam, hogy 1-2-4-8-16-32V-os szekunder tekercselésű trafóval voltonként (63V-ig) „bármilyen” feszültséget kaphatok.

11-12 éves lehettem, amikor az első kristály-detektoros rádiót elkészítettem. Ekkorra értettem meg, hogy hogyan is kell csinálni, illetve ekkorra jöttek össze a hozzávalók. Emlékszem, az első antennám a szőlőlugasnak kifeszített drót volt...

Egyszer az osztálytársam és legkedvesebb játszótársam (Nagy Sanyi) házuk padlásán találtunk egy igazi, gyári detektoros rádiót, „Standard” fejhallgatóval.
Mondanom sem kell, hogy akkor én már „szakértő” voltam, s kijelentettem, hogy megfelelő antennát is kell készíteni a jó vételhez. Valamilyen antenna „drót” még lett volna, de a megfelelő antenna elkészítéséhez porcelán szigetelő „diók” is kellenének. Szerencsére egy leszakadt antennavég két dióval lógott le a tetőn, csak azt kellett valahogy megszerezni.

A diók megszerzését egy csendes nyári délelőttre időzítettük, amikor a szülők közül senki sem volt otthon. Én vállaltam volna, hogy felmegyek a tetőre és leoldom a kémény köré tekert antennavéget – szerettem ugyanis tetőn mászkálni -, de Sanyi nem engedte, mert félt, hogy meglát a „pletykás” szomszéd néni és beárul minket a szülőknek. Mivel elég rozsdásnak nézett ki a huzal, megfelelőnek látszott a „rántásos” módszer is. Egy hosszú létrát támasztottunk a tető széléhez, én felmásztam, s rángatni kezdtem a huzalt. Az azonban nem engedett. Ekkor feljött a létrára Sanyi is, s egyszerre ketten rántottuk meg… „Salto mortale” – hanyatt leestünk a létráról…, de szerencsére egy fordulat után pont a frissen ásott lugasba. Nem tört el semmink és ott fogtuk a kezünkben a rozsdás drótot rajta a két dióval… Gyanús volt, hogy míg jót nevettünk a baj nélküli landoláson, malter és tégla darabok is potyogtak le utánunk a tetőről. Sanyi ment távolabb, hogy felnézzen a tetőre. Hááát „elgörbült a szája” ... egyből elkezdett sírni. Ledőlt ugyanis a kémény!

„Semmi gond, majd én visszarakosgatom a téglákat” – mondtam, és teletömködtem a zsebeimet malterral (éppen hátul volt valami építkezés, s így volt kevert malter). Most már elkerülhetetlen volt a tetőre mászás. Amint felértem a gerincre, kit látok a túloldalon? – hát a pletykás szomszéd nénit… „Csókolom…” – köszöntem illedelmesen… Egy-két sor téglát – amit a volt kémény csonk körül össze tudtam szedni - raktam fel, amikor csengettek. Erre Sanyinak a szája újra „elgörbült”, sírva mondta: „Haza ért anyukám a piacról…” Én, mint az őrült másztam le a tetőről, felkaptam a biciklimet, s mikor Sanyi az anyja harmadik ideges csengetésére kinyitotta a kaput, elsőként gyorsan távoztam. Két hétig feléjük sem mertem nézni… „Kikaptál?” – kérdeztem Sanyit, amikor újra találkoztunk. „Ki - mondta – „, de nem akkor, hanem pár nap múlva. Éppen ebédeltünk, amikor nagy vihar volt. A mennyezetről egy darab malter pont a levesbe pottyant bele. Átázott a mennyezet. Apám egyből felment a padlásra. Persze meglátta az összetört cserepeket… Tetézte a bajt, hogy a padláson búza volt elterítve… száradni…” Így aztán (ott) elmaradt az igazi antenna felszerelése. A szép, gyári detektoros rádiót pedig szétszedtük – amit a mai napig is rettentően sajnálok…

Szakközépiskolás voltam Szegeden, amikor (kb. 15 éves koromban) egy rádiós szakkör indult az iskolában. A szakkör vezető Tarnai Titusz-bácsi, egy görög származású hajózó rádiós volt. Az elektrotechnikát az iskolában „hivatalból” tanultam, de a rádiótechnika alapjait és a morzét Ő tanította. Kollégiumban laktam és Szűgyi Kálmán kollégiumi társammal és barátommal csináltunk egy kis középhullámú adót. Esténként, amikor a „fejünk felett” folyt a párnacsata, mi gyakoroltuk a morzét. Ö az egyik, én a másik hálószobában voltam. Középhullámú „kommersz” vevőn vettük a morzejeleket. Hol Ő adott, hol én. Gyorsan megtanultuk az adást és a vételt is. Hamarosan elkezdtünk bejárni a szegedi MHS rádióklubba. A HA8KCU rádióállomáson kezdtünk el először „élesben” rádiózni.