†Naszradi László (1951-2021) — CB 8887
Naszradi László (88-87) emlékére
Még élénken emlékszem, hogy a CB rádió hullámain keresztül beszélgettünk először és hogy ez a beszélgetés hogyan is zajlott. A nyolcvanas évek elején történt mindez. Kezdetben még személyesen nem ismertük egymást, sőt évekig nem is került sor személyes találkozásra. Egy kis kézirádió segítségével AM-ben egy lakótelepi ház tetejéről adtam általános hívást, ami akkor még nem volt rendkívüli jelenség a 27 MHz-es sávban. Az volt első beszélgetésünk. Jellegzetes hangja, ami bennem olyasmi érzést váltott ki, mintha égi magasságokból, mennydörögve szólna hozzám egy kemény, ellentmondást nem tűrő hang.
Ő volt az első összeköttetésem az éter hullámain át, Ő tanított meg rádiózni, kapcsolatot létesíteni más állomásokkal.
„- Nem úgy van az Ádám!” – mondta olyan sokszor, ahányszor csak tévedtem valamiben. Márpedig tévedtem, mert vele ellentétben nem értettem sem a technikához, sem az elektronikához és ezért mindig Őt kérdezgettem, ha elakadtam valamiben. Egyetlen alkalommal sem hagyott magamra, sohasem mondta azt, hogy nem tud, vagy nem akar segíteni. Bármi gondom volt a CB rádiómmal, a tápegységgel, a mikrofonnal, mindig azonnal a segítségemre sietett. Igen, néha morgott, megdorgált, méltatta technikai analfabetizmusomat, de sosem hagyott cserben és sohasem mondta azt, hogy nem segít.
Egyszer, egy nagyon hideg januári napon, a legfagyosabb reggelen kezdtünk neki a kertünkben egy hatalmas antenna telepítéséhez. Több órás munka után, árbochoz fagyott kezünkkel tettük végleges helyére az antennát. Nejem forró teát hozott ki a kertbe, ahol dolgoztunk és megkínálta vele.
„- Köszönöm Ágika!” Mindig így szólította a páromat: „Ágika”. Hangja máig is a fülembe cseng.
Közel negyven éves ismeretségünk alatt egyszer sem hagyott cserben, ha segítségre volt szükségem. Tápegység, vagy rádiójavítás, antenna hangolás, mindenben profi volt. Amit tudni lehetett a CB rádiókról, a rádiózásról, az antennákról, azzal ő mind tisztában volt. Ismeretségünk évtizedei alatt számtalan kalandot élhettünk át együtt az éter hullámain. Amit egy rádióval művelni lehetett, mindent kipróbáltunk. Még titkosítót is szerelt bele rádióinkba. Éjszakákat beszélgettünk át, gyakran pirkadatig. Ezernyi összeköttetést létesítettünk a Világ távoli országaival. Megtanítottam a CB-n DX-eket készíteni. Szép QSO-kat tudhatott magáénak és csodálatos QSL lap gyűjteményre tett szert. Remekül ismerte a CB-rádiókat és - bár nem ez volt a szakmája - mégis a fél ország hordta hozzá a legkülönbözőbb meghibásodott adóvevőket és sohasem adta fel javításukat. Egy kihívás volt számára, bármekkora és bármilyen bajt is kellett elhárítania. Egyáltalán nem az anyagiakért, csupán azért tette, hogy segíthessen. Mindenkinek segített és mindig. Nem tudtam olyat kérni tőle, amiben ne lett volna partner.
Tőlem soha nem fogadott el egyetlen fillért sem, bármit is kértem Tőle. Amikor megkérdeztem, mivel tartozom, csak annyit felelt viccesen:
„Szix millió forint lesz, Ádám!”
Így volt ez mindig. Még akkor is, amikor a saját, kétkezi munkájával, azon a végeláthatatlanul hatalmas földjén termelt zöldségeiből, illatos, ízes hagymáiból hozott nekem kóstolót. A kedvenc hagymám! Sem előtte, sem hátralévő életemben nem fogok olyan finomat enni, mint amilyet Ő hozott. Egy különlegesség volt! Ő jól tudta, melyik az a fajta. Emlékszem, mindig mondta is:
„Majd hozok neked abból, amit nem szeretsz!” – és én tudtam, délután már csöngetni fog, hogy a hatalmas mennyiségű, kóstolót elhozza nekünk.
Mindig és mindenben számíthattam rá, méghozzá úgy, hogy nem kért, nem várt és nem is fogadott el érte sohasem semmit sem.
Igazából egyszer sem viszonozhattam jószívűségét, pedig mindig is szerettem volna, de ő sohasem várta ezt el tőlem. Még akkor sem tudtam szenvedéseit enyhíteni, amikor súlyosan megbetegedett, pedig akkor lett volna rá igazán a legnagyobb szüksége. Elvárhatta volna, de nem tette. Ő is, én is tudtam, ebből a betegségből nincs gyógyulás. Akárki is operálja, akárhol, rövid lefolyású és sok-sok fájdalommal, szenvedéssel járó bajának nincs orvossága. Ezt számtalanszor átbeszéltük, megvitattuk, ízekre szedtük, mint ahogy kálváriáját is az egészségügyben. Ő nem várt tőlem segítséget, hiszen tudta, hogy nincs menekvés. Csak a meghallgatás. Ez volt feladatom, amikor meglátogattam és háza kertjében kiültünk a hintaágyra.
Majd’ negyven éves ismeretségünk alatt mindig számíthattam szakértelmére, önzetlen segítségére és barátságára.
Emlékéből fakadjon áldás!
HA8HA